Hogyan
oldódik meg rejtély. Majdnem 48 óra
alatt.
Nagyon
régóta szerettem volna tudni, hogy ki csinálta a 48 óra –című film plakátját, mert a szignón kívül,
csak azt tudtam róla, hogy fényévekkel jobb, mint a filmhez készült bármelyik
plakát a világon. Felraktam a
facebookra, és csináltam egy válogatást abba is beleraktam, és szerencsére
jelentkezett az alkotó, és rövid levélben a plakát alkotási folyamatát is
megismertette velem. Gondoltam érdekes lehet esetleg másoknak is, ezért
bemásolom.
Kedves Marcell!
Esküszöm nem emlékszem az évre
(olyan szerencsém van, hogy felejtek) talán még főiskolás lehettem, de
valószínűbb, hogy pár évvel már utána. Talán 90-es évek eleje, meg lehetne
tudni a plakát kiadási évéből. Akkor az egy megélhetési lehetőség is volt - túl
a szakmai kihíváson és örömön - a grafikusok számára. Már nem tudom, ki vitt be
a Moképhoz, az utcáról nem ment. Nagyon komolyan vettem a feladatot:
szitanyomatokat készítettem a filmből vett jelenetekből, szörnyű energiákat öltem
bele, igazodván az általam hitt elvárásokhoz. Mivel az akkori Mokép minimum
kettő változatot kért, ezt a megjelentet mintegy mellékesen, amolyan
indulatból követtem el, és meglepetésemre ezt fogadták el. Én sem gondoltam
volna. (Amolyan nyuszika-porszívó érzés lehetett bennem, - ha ismeri a
viccet, - és a nyolcvanas évek újvad festészeti attitűdje)
a zsűri kedvence
ez csak terv maradt
Kék alapra egy, a szitanyomatokhoz
használt síkfilmet raktam rá, és arra firkáltam fehér temperával a
gesztusokat, meg a tipót. Gondolom elmondhattak engem mindennek a
nyomdászok, de valahogy megoldották. Akkor még kreatívoknak kellett lenniük.
Hát így történt, de persze örülök
neki, hogy így lett. Az akkori zsűri csak értett a grafikához, vagy
legalábbis merészebb volt, mint hittem. Aztán szerintem akkoriban meg is szűnt
a filmplakátok tervezése, jöttek a nagy stúdiók franchise-plakátjai. Talán
még egyet követtem el, de azt nem mutatom meg. :-)
Pályám során aztán még sok plakátot
terveztem, de főleg kulturális témájúakat, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának
is például, de talán a legbüszkébb arra a harctéri sebészetre vagyok, amit
nyolc éven át a Trafó Kortárs Művészetek Házának szolgáltattam. Sokszor se fotó
(vagy rossz) se idő (egy nap max.) se nem láttam az előadást. Mégis: körülbelül
200 plakátot terveztem nekik, és sokszor azok voltak a legsikeresebbek,
amelyekről vajmi kevés információm volt. Akkor jöttem rá, hogy a jó plakát nem
feltétlenül szolgai másolata az előadásnak, hanem önálló, egyenrangú mű. És
furcsa módon az előadók is akkor tudtak azonosulni vele, -sőt úgy érezték, hogy
kifejezi az előadást. Szép idők voltak. Köszönöm, hogy érdeklődik, és bármilyen
kérdése van, do not hesitate!
Gábor Imre
Persze
itt lehetne vége a történetnek, de engem nem hagyott nyugodni a dolog. Nagyon
keveset lehet arról tudni, hogy ki és hogyan boldogul grafikuskén, művészként,
alkotóként az életben. Írtam hát még egy levelet, amiben megkértem Imrét, hogy
legyen olyan jó és vázolja fel, hogyan élte ő meg a rendszert és annak
megváltását. Lehetne karrier történetnek is nevezni, de mivel annyira személyesre
sikeredett, és olyan tisztán mutatja be egy grafikus pályáját, ehhez se nyúltam
hozzá, hanem bemásoltam ide nektek.
A
várost, ahol születtem, akkor még Sztálinvárosnak hívták. Az adatlapon, amit nemrégiben
egy banknak töltöttem ki, oda is írta az ügyintéző kislány zárójelben, hogy
Oroszország. Gondolom már csak azért is, mert apám után a harmadik nevem Iván.
Ebben a városban nőttem fel. Anyám általános iskolai rajztanár, apám
könyvtárvezető volt. Ha így utólag belegondolok, mint humán értelmiségieknek,
pokol lehetett a szocialista iparváros. Mint anyám megvalósult álmának, hogy a
fia művész lesz, nem volt gondom a pályaválasztással, hoztam is a tőlem elvárt
eredményeket iskolámnak, nyertem a rajzversenyeket szépen zsinórban. Tanáraim mindent
el is néztek nekem, tanulni sem tanultam meg soha, nem feszítettem soha erőt,
cserébe mindig azt tehettem, ami érdekelt. Egy dologért azért kapartam;
tizenéves koromra úgy éreztem megfulladok a kisvárosban, mindenképpen Pestre, a
Török Pálba akartam kerülni. Esténként egy sötét pincében a Birkáspista
rajzkörében nyúztam magam kockarajzolással, meg minden olyannal, amiről azt
gondoltam, hogy amennyiben elsajátítom annak leképezését, felvesznek.
A
középiskolás évek voltak a legszebbek. Játékkészítő-grafikus szakra kerültem –
ilyen már azóta nincs – és egy új tanár, Csohány Kálmán kezei közé. Hatalmas
ember volt, hatalmas szívvel. A legendás hatvanas, talán még hetvenes évek
magyar grafika világát ő általa ismertem meg, természetesen kizárólag az
úgynevezett művészgrafikát. Kondor Béla és kortársai, ezek az arcok voltak
nálunk a menők, nehéz is volt sokáig elfelejteni a bukott angyalokat, a
transzformációkat, az in memoriam XY-okat, a sok magasztos művészi témát. Akkor
ott azt hittem, megtanultam rajzolni, miközben persze halálosan untam a
rabláncra fűzött stúdiumrajzolást.
Nem
is vettek fel elsőre a Képzőre. Egy év nyomorúságos albérletezés, csetamásos
érzésvilág, meg mindenféle munkahelyek után – akkor még volt KMK – és még egy
év katonáskodás után aztán végre. Úgy két évig nem tudtam, mit vár tőlem a
főiskola, azt meg végképp, hogy én tőle mit. De lehet, hogy így van kitalálva; mikor
azt mondod, hogy teszek rátok, és azt csinálom, amit akarok, akkor működik.
Nagy önképzőkör; voltak persze a "mesterek" (mindig is utáltam a
megszólítást), de leginkább Forgács barátommal képeztük egymást, meg mindenki
mindenkit. De ide-oda ugrálok az időben: már a középiskolai évek után bedolgoztam-sameszkodtam
a Benzcúr Gyulának, aki akkoriban rengeteg hungexpós kiállítást készített.
Nagyon jó volt a lila megfoghatatlan művészlét után és közben megmártózni a
tervezőgrafika tiszta, egzakt világában, ahol van feladat, megrendelő,
megoldás, pénz. A főiskola alatt és a takarítás mellett ez volt a megélhetésem,
és ha nem is mindig illett bevallani a mi nagy művészköreinkben, élveztem is.
Arról már nem is beszélve, hogy innen nézve hősi időknek látom, mert számítógép
a látóhatáron sem volt, (ami ma már szinte elképzelhetetlen) így aztán meg
kellett tanulni mindent manuálisan megoldani. Na jó, fényszedés már volt,
Molnár utca, Központi Fényszedő Üzem. Minden egyéb dokupapír, sötétkamra,
letraset, pikkelés, műnyomó, tus, sniccer, gumiragasztó, és egyebek. A főiskola
után még egy jó pár évig ígéretes fiatal művész voltam, ez volt az
újszenzibilitás ideje, festettem az újvad képeimet a Lujza utcai tanácsi
bérleményemben, rock and roll volt minden értelemben.
Ám
a kilencvenes évek elején, mikoris megnősültem, és gyerekem is született, bejött
a számítógép. Talán a Varga Stúdióban, ahol, mint háttérfestő dolgoztam, aztán
ahol Varga Csaba jóvoltából (isten nyugosztalja) még filmeket is rendezhettem,
találkoztam a géppel először. Rövid életű GEG Design stúdiónk
(Gerhes-Erkel-Gábor) feloszlása után már mindegy volt, megfertőződtem. Ez volt
a nagy dtp-boom korszak. Feleségemmel együtt szép lassan felépítettem a Dessin
Grafikai Stúdiót, ahol majd húsz évig aktívan dolgoztam is. Szép, aktív idők
voltak, rengeteg komoly ügyfél, igazi multik, pénz, paripa, fegyver. Én a
Trafóra emlékszem a legszebben; kulturális téma, értelmes megrendelők, lehettem
igazi alkotó, és még meg is süvegeltek.
De
lássuk be: közel húsz év a fronton épp elég ok egy jó kis burn-out-ra. Mert
azért egy stúdióban a munkák 99%-a favágás, igazi iparos munka, és aki mást
mond, az hazudik. Mindemellett nagyon élveztem ezt az életet, sokáig nagyon jó volt
úgymond társadalmilag hasznosnak érezni magamat, nem pedig falnak fordítani az
elkészült képet. Tiszta helyzet, nincs a művészeti élet álságos légköre, a
feladat világos, a probléma megoldva. Ám a vér nem válik vízzé; nagyon
hiányzott az autonóm művészet, az igazi, a független, ahol mindig nekem van
igazam, és nemcsak utólag látják ezt be, és belefáradtam a harcba, ahol azzal
kell vitatkoznom, hogy mit szól ehhez Juli néni a falun, meg, hogy nem erre
gondoltam. Egyre többet állítottam ki, és egyre inkább sodródtam ki a
Dessinből. A stúdió ma is egzisztál nélkülem, én kaptam egy Munkácsyt, néhány
ösztöndíjat és tanulmányutat. A kétezres évek második évtizedétől új kenyérkereső
foglalkozásom van: főiskolán tanítom a tervezőgrafikát. Ma is ugyanúgy érdekel
a grafika: sütve vagy főzve, alkalmazva vagy szabadon, ehhez értek, ugyanolyan,
mint a levegő, vagy mint a kultúra, mindenhol jelen van, az élet része. De nagy
projekteket nem viszek, a tanítás mellett nincs is időm, se kedvem rossz
alkukba belemenni. Ha én kellek, és a feladat inspiráló, csak akkor vállalom. A
sikerélményt az jelenti, ha valamelyik hallgató tehetséges, ambiciózus, elér
valamit a szakmában. Lehet, hogy tévesen, de az az illúzióm, hogy ebben nekem
is részem van. Ma leginkább képzőművészként definiálom magamat, kiállításokat
rendezek a képeimből, abban reménykedve, hogy valami keveset hozzá tudok szólni
a világhoz.
Gábor
Imre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése