2015. szeptember 4., péntek

48 Hrs. hungarian movie posters



Hogyan oldódik meg rejtély. Majdnem 48 óra alatt.

 

Nagyon régóta szerettem volna tudni, hogy ki csinálta a 48 óra –című film plakátját, mert a szignón kívül, csak azt tudtam róla, hogy fényévekkel jobb, mint a filmhez készült bármelyik plakát a világon.  Felraktam a facebookra, és csináltam egy válogatást abba is beleraktam, és szerencsére jelentkezett az alkotó, és rövid levélben a plakát alkotási folyamatát is megismertette velem. Gondoltam érdekes lehet esetleg másoknak is, ezért bemásolom.


Kedves Marcell!

Esküszöm nem emlékszem az évre (olyan szerencsém van, hogy felejtek) talán még főiskolás lehettem, de valószínűbb, hogy pár évvel már utána. Talán 90-es évek eleje, meg lehetne tudni a plakát kiadási évéből. Akkor az egy megélhetési lehetőség is volt - túl a szakmai kihíváson és örömön - a grafikusok számára. Már nem tudom, ki vitt be a Moképhoz, az utcáról nem ment. Nagyon komolyan vettem a feladatot: szitanyomatokat készítettem a filmből vett jelenetekből, szörnyű energiákat öltem bele, igazodván az általam hitt elvárásokhoz. Mivel az akkori Mokép minimum kettő változatot kért, ezt a megjelentet mintegy mellékesen, amolyan indulatból követtem el, és meglepetésemre ezt fogadták el. Én sem gondoltam volna. (Amolyan nyuszika-porszívó érzés lehetett bennem, - ha ismeri a viccet, - és a nyolcvanas évek újvad festészeti attitűdje)




 a zsűri kedvence



ez csak terv maradt

Kék alapra egy, a szitanyomatokhoz használt síkfilmet raktam rá, és arra firkáltam fehér temperával a gesztusokat, meg a tipót. Gondolom elmondhattak engem mindennek a nyomdászok, de valahogy megoldották. Akkor még kreatívoknak kellett lenniük.
Hát így történt, de persze örülök neki, hogy így lett. Az akkori zsűri csak értett a grafikához, vagy legalábbis merészebb volt, mint hittem. Aztán szerintem akkoriban meg is szűnt a filmplakátok tervezése, jöttek a nagy stúdiók franchise-plakátjai. Talán még egyet követtem el, de azt nem mutatom meg. :-)



Pályám során aztán még sok plakátot terveztem, de főleg kulturális témájúakat, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának is például, de talán a legbüszkébb arra a harctéri sebészetre vagyok, amit nyolc éven át a Trafó Kortárs Művészetek Házának szolgáltattam. Sokszor se fotó (vagy rossz) se idő (egy nap max.) se nem láttam az előadást. Mégis: körülbelül 200 plakátot terveztem nekik, és sokszor azok voltak a legsikeresebbek, amelyekről vajmi kevés információm volt. Akkor jöttem rá, hogy a jó plakát nem feltétlenül szolgai másolata az előadásnak, hanem önálló, egyenrangú mű. És furcsa módon az előadók is akkor tudtak azonosulni vele, -sőt úgy érezték, hogy kifejezi az előadást. Szép idők voltak. Köszönöm, hogy érdeklődik, és bármilyen kérdése van, do not hesitate!

Gábor Imre


 










Persze itt lehetne vége a történetnek, de engem nem hagyott nyugodni a dolog. Nagyon keveset lehet arról tudni, hogy ki és hogyan boldogul grafikuskén, művészként, alkotóként az életben. Írtam hát még egy levelet, amiben megkértem Imrét, hogy legyen olyan jó és vázolja fel, hogyan élte ő meg a rendszert és annak megváltását. Lehetne karrier történetnek is nevezni, de mivel annyira személyesre sikeredett, és olyan tisztán mutatja be egy grafikus pályáját, ehhez se nyúltam hozzá, hanem bemásoltam ide nektek.






A várost, ahol születtem, akkor még Sztálinvárosnak hívták. Az adatlapon, amit nemrégiben egy banknak töltöttem ki, oda is írta az ügyintéző kislány zárójelben, hogy Oroszország. Gondolom már csak azért is, mert apám után a harmadik nevem Iván. Ebben a városban nőttem fel. Anyám általános iskolai rajztanár, apám könyvtárvezető volt. Ha így utólag belegondolok, mint humán értelmiségieknek, pokol lehetett a szocialista iparváros. Mint anyám megvalósult álmának, hogy a fia művész lesz, nem volt gondom a pályaválasztással, hoztam is a tőlem elvárt eredményeket iskolámnak, nyertem a rajzversenyeket szépen zsinórban. Tanáraim mindent el is néztek nekem, tanulni sem tanultam meg soha, nem feszítettem soha erőt, cserébe mindig azt tehettem, ami érdekelt. Egy dologért azért kapartam; tizenéves koromra úgy éreztem megfulladok a kisvárosban, mindenképpen Pestre, a Török Pálba akartam kerülni. Esténként egy sötét pincében a Birkáspista rajzkörében nyúztam magam kockarajzolással, meg minden olyannal, amiről azt gondoltam, hogy amennyiben elsajátítom annak leképezését, felvesznek. 


A középiskolás évek voltak a legszebbek. Játékkészítő-grafikus szakra kerültem – ilyen már azóta nincs – és egy új tanár, Csohány Kálmán kezei közé. Hatalmas ember volt, hatalmas szívvel. A legendás hatvanas, talán még hetvenes évek magyar grafika világát ő általa ismertem meg, természetesen kizárólag az úgynevezett művészgrafikát. Kondor Béla és kortársai, ezek az arcok voltak nálunk a menők, nehéz is volt sokáig elfelejteni a bukott angyalokat, a transzformációkat, az in memoriam XY-okat, a sok magasztos művészi témát. Akkor ott azt hittem, megtanultam rajzolni, miközben persze halálosan untam a rabláncra fűzött stúdiumrajzolást.








Nem is vettek fel elsőre a Képzőre. Egy év nyomorúságos albérletezés, csetamásos érzésvilág, meg mindenféle munkahelyek után – akkor még volt KMK – és még egy év katonáskodás után aztán végre. Úgy két évig nem tudtam, mit vár tőlem a főiskola, azt meg végképp, hogy én tőle mit. De lehet, hogy így van kitalálva; mikor azt mondod, hogy teszek rátok, és azt csinálom, amit akarok, akkor működik. Nagy önképzőkör; voltak persze a "mesterek" (mindig is utáltam a megszólítást), de leginkább Forgács barátommal képeztük egymást, meg mindenki mindenkit. De ide-oda ugrálok az időben: már a középiskolai évek után bedolgoztam-sameszkodtam a Benzcúr Gyulának, aki akkoriban rengeteg hungexpós kiállítást készített. Nagyon jó volt a lila megfoghatatlan művészlét után és közben megmártózni a tervezőgrafika tiszta, egzakt világában, ahol van feladat, megrendelő, megoldás, pénz. A főiskola alatt és a takarítás mellett ez volt a megélhetésem, és ha nem is mindig illett bevallani a mi nagy művészköreinkben, élveztem is. Arról már nem is beszélve, hogy innen nézve hősi időknek látom, mert számítógép a látóhatáron sem volt, (ami ma már szinte elképzelhetetlen) így aztán meg kellett tanulni mindent manuálisan megoldani. Na jó, fényszedés már volt, Molnár utca, Központi Fényszedő Üzem. Minden egyéb dokupapír, sötétkamra, letraset, pikkelés, műnyomó, tus, sniccer, gumiragasztó, és egyebek. A főiskola után még egy jó pár évig ígéretes fiatal művész voltam, ez volt az újszenzibilitás ideje, festettem az újvad képeimet a Lujza utcai tanácsi bérleményemben, rock and roll volt minden értelemben.
 






Ám a kilencvenes évek elején, mikoris megnősültem, és gyerekem is született, bejött a számítógép. Talán a Varga Stúdióban, ahol, mint háttérfestő dolgoztam, aztán ahol Varga Csaba jóvoltából (isten nyugosztalja) még filmeket is rendezhettem, találkoztam a géppel először. Rövid életű GEG Design stúdiónk (Gerhes-Erkel-Gábor) feloszlása után már mindegy volt, megfertőződtem. Ez volt a nagy dtp-boom korszak. Feleségemmel együtt szép lassan felépítettem a Dessin Grafikai Stúdiót, ahol majd húsz évig aktívan dolgoztam is. Szép, aktív idők voltak, rengeteg komoly ügyfél, igazi multik, pénz, paripa, fegyver. Én a Trafóra emlékszem a legszebben; kulturális téma, értelmes megrendelők, lehettem igazi alkotó, és még meg is süvegeltek.
 








De lássuk be: közel húsz év a fronton épp elég ok egy jó kis burn-out-ra. Mert azért egy stúdióban a munkák 99%-a favágás, igazi iparos munka, és aki mást mond, az hazudik. Mindemellett nagyon élveztem ezt az életet, sokáig nagyon jó volt úgymond társadalmilag hasznosnak érezni magamat, nem pedig falnak fordítani az elkészült képet. Tiszta helyzet, nincs a művészeti élet álságos légköre, a feladat világos, a probléma megoldva. Ám a vér nem válik vízzé; nagyon hiányzott az autonóm művészet, az igazi, a független, ahol mindig nekem van igazam, és nemcsak utólag látják ezt be, és belefáradtam a harcba, ahol azzal kell vitatkoznom, hogy mit szól ehhez Juli néni a falun, meg, hogy nem erre gondoltam. Egyre többet állítottam ki, és egyre inkább sodródtam ki a Dessinből. A stúdió ma is egzisztál nélkülem, én kaptam egy Munkácsyt, néhány ösztöndíjat és tanulmányutat. A kétezres évek második évtizedétől új kenyérkereső foglalkozásom van: főiskolán tanítom a tervezőgrafikát. Ma is ugyanúgy érdekel a grafika: sütve vagy főzve, alkalmazva vagy szabadon, ehhez értek, ugyanolyan, mint a levegő, vagy mint a kultúra, mindenhol jelen van, az élet része. De nagy projekteket nem viszek, a tanítás mellett nincs is időm, se kedvem rossz alkukba belemenni. Ha én kellek, és a feladat inspiráló, csak akkor vállalom. A sikerélményt az jelenti, ha valamelyik hallgató tehetséges, ambiciózus, elér valamit a szakmában. Lehet, hogy tévesen, de az az illúzióm, hogy ebben nekem is részem van. Ma leginkább képzőművészként definiálom magamat, kiállításokat rendezek a képeimből, abban reménykedve, hogy valami keveset hozzá tudok szólni a világhoz.
Gábor Imre